Igazi szenzáció lehet a budapesti Várfok Galériával együtt megvalósított ROZSDA Endre festőművész kiállítása. A mohácsi születésű művész gyerekkorától kezdve festőnek készült. Az érettségi után Aba Novák Vilmos mellett tanult, és részt vett a jászszentandrási és szegedi freskók készítésében. Festészete ebben az időben, színeiben, képszerkesztésében és témaválasztásában egyaránt a magyar festészeti hagyományokra épült. A Tamás Galériában rendezett első egyéni kiállítása nem várt sikert hozott: elismerő kritikák jelentek meg róla, több képét megvették, a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. Egy zeneakadémiai Bartók-hangverseny ébresztette rá arra, hogy festészete nem felel meg saját korának, és ennek következményeként 1938-ban barátjával, a szobrász Barta Lajossal Párizsba utazott. Beiratkozott az École de Louvre-ba. Megismerkedett Picassóval, Max Ernsttel, Giacomettivel, Viera da Silvával, életreszóló barátságot kötött Szenes Árpáddal és Étienne Hajduval. Festészete gyökeres változáson ment keresztül. Színei élénkebbé váltak, fontos szerephez jutott a meleg árnyalatú piros. Eltávolodott a realizmustól, a formák leegyszerűsödtek, szögletessé váltak, eltűntek a részletek, bár a tárgyak, alakok felismerhetőek, ábrázolásmódja az absztrakcióhoz közeledett (Ketten egyedül, 1939; Almaágy, 1942). Megszülettek első szürrealista képei (Császár a trónon, 1939-40; Az Igaz királya, 1942; Tengeri emlék, 1942), amelyeket Budapestre történt visszatérése után, 1943-ban az Alkotás Művészházban állított ki. A magyar festészetben újat hozó képeit csak szűk körben értették meg. Ennek ellenére a háború után is ebben a szellemben dolgozott tovább. Olyan jelentős műveket alkotott, mint a Karinthy-novella ihlette Kacsapecsenye (1946), amely 1958-ban a brüsszeli Világkiállítás francia pavilonjában a francia kortárs festészetet képviselte. Az Európai Iskola tagjaként rendszeresen vett részt csoportos kiállításokon. 1948 után, a tiltás évei alatt a Bábszövetségnek dolgozott és könyvillusztrációkat készített, csak titokban festhetett, kiállításra nem volt lehetősége. 1956-ban elhagyta Magyarországot, és végleg Párizsban telepedett le. 1979-től haláláig a Bateau Lavoir-ban lakott. Első párizsi kiállításához André Breton ír bevezetőt. 1964-ben elnyerte a szürrealisták legrangosabb elismerését, a Copley-díjat. A 60-as évektől kezdve mozaikszerűen szerkesztett, színgazdag festményein olyan világot teremtett, amelyben minden lehetségessé és egyidejűvé válik. Ötven évvel utolsó magyarországi kiállítása után, 1998-ban a Műcsarnokban rendeztek életműkiállítást alkotásaiból.