Kiterjesztett valóságok/Expanded Realities

A Kortárs Magyar Fotográfia 2009 többszörösen is ellentmond önmaga címének. Egyrészt nem kizárólag magyar művészeket válogattunk a kiállításba, érdekesebb vállalkozásnak tűnt velük párhuzamosan egy szélesebb rálátást nyújtani a kortárs európai művészet néhány szereplője által. Másrészt a hagyománnyal szakítva nem kifejezetten fotóművészeket hívtunk a programba, hanem olyan képzőművészeket, akik bár sokféle médiumban járatosak, mégis a fotó fontos szerepet játszik munkásságukban.

A fotográfia megpróbál közelebb kerülni ahhoz, amit talán a dolgok igazi természetének hívhatnánk legtalálóbban, és a fotográfus egész bizonyosan abban a késztetésben létezik, hogy ezeket a természeteket, egy a fotóra jellemző, egyezményes esztétikával ruházza fel a megjelenítés szintjén. Csapdát állít a valóságnak, vagy levadássza azt, de hogy végül mi is a zsákmány, tulajdonképpen részletkérdés, ha esztétikai szempontok köré rendezhető a végeredmény. A súlypont az apparátuson van, egy fetisiszta élmény köré építve a következő fázis, az átélés esztétizáló pillanatait. Így a dolgok valódi természete végül köddé válik, szertefoszlik a lehetőség, hogy az illúzión belülre kerüljünk és szétromboljuk azt. Ez annak is köszönhető, hogy csökkent a képességünk az imaginációra, tehát hogy a képeket ne csak gyártsuk, hanem meg is tudjuk fejteni. Villém Flusser szerint a kép először a történelem tanúja. A fotó képpé emeli a látványt, ezzel megállítja, vizsgálhatóvá teszi a történelmet, de egyben be is csap, megtéveszt bennünket. Később a történelem már önmaga kíván megörökülni a képek révén, a szándék tehát a tett dokumentálhatóságán alapszik. A harmadik szakaszban a képek írják a történelmet (román forradalom, öbölháborús tudósítások, 911). Ez nyilvánvalóan azért veszélyes, mert a történelem média által kínált verziói olyan mélyen égnek be a tudatunkba, hogy képtelenek vagyunk elfogadni más verziókat az igazságra. Amit látunk azt erősebben hisszük, mint amit tudunk. Mediatizált emlékezetünk hemzseg a bevésett képektől, elménkben ezek keverednek a megélt, valós emlékeinkkel. Egyre távolabb kerültünk az imaginációra való képességünktől, képimádókká váltunk, bármilyen illúziót képesek vagyunk elfogadni, mint konszenzuális valóságot.

Ezzel a kiállítással azt próbáljuk bizonyítani, hogy mindezek ellenére léteznek szkeptikus, vizsgálódó és kíváncsi alkotók, akik a valóság és az illúzió határterületein dolgoznak, rajtuk keresztül pedig visszanyerhetjük az imaginációra való képességünket. A kiállítók olyan képzőművészek, akik számára fontos bizonyos átmeneti állapotok, megrendezett szituációk, modellezések, újrajátszások, stb. megörökítése, és erre az egyik legkézenfekvőbb mód ezen elrendezettségek állóképben történő prezentációja. Azonban nem fotográfiával van dolgunk, bár a felületes szemlélő számára csalóka lehet a látszólagos kétdimenziós ábrázolás. Nem a valóság dokumentálása, konzerválása a cél, hanem univerzális bizonyosságok formába öntése, oly módon, hogy közben elbizonytalanítanak bennünket hitünkben a valóság iránt. A fotó empirikus, célja a valóság feltérképezése tapasztalati eszközökkel, de közben haszontalan illúziókat ad birtokba a számunkra. Képes például elhitetni velünk, hogy az emlékezést szolgálja, míg ennek épp a fordítottja történik. A képzőművészet esetében ennek az ellenkezőjéről beszélhetünk, mert alapvetően metafizikai, tehát a tapasztaláson túli igazságokat kutat, sejtések és megérzések által (ihlet), valamint egy konstans "dolgokon kívül állással". A művész tehát homo ludens, nem pedig zoon politikon. Mert a művészet és a játék egymástól nem is olyan távoli fogalmak, de ennek a játéknak tétje van (és nem öncélú), mégpedig az illúzió megértése és az azon való átlátás katartikus élménye. A címben szereplő kiterjesztésnek több olvasata is lehetséges, ezek közül a legérdekesebb talán az, ahogy az alkotók láttatni képesek saját valóság univerzumukat, ahol az illúzió alkotja a dolgok szerkezetét, miközben önmagát leplezi le. Természetesen a konszenzuális valóság éppúgy része ezeknek a műveknek, mint a művész által teremtett valóság verziók. Realitás és irrealitás szelíd keveredéséről beszélhetünk, mindez azonban nem a szemfényvesztésre, hanem az értelem eltérítésére tett kísérlet, melyre jelen válogatásban látunk példákat, két különböző megközelítésből: vagy a valóságot, mint illúziót látjuk viszont, vagy az illúzórikus válik valóságos érvényűvé.

Gabriella Fridriksdottir képein (Inside the core) egy fiktív mitológiai történet jelenik meg, mely egyaránt merít az északi népek őstörténeteiből, illetve kalauzol bennünket kitalált tájakra. Egy nonlineáris fikció, melyet ha irodalomra fordítanánk, balladát kapnánk, de talán egyenesen az Eddákhoz vezetne el bennünket.

Elmar Hess a kollektív történelmi tudat mélyen rögzült képeit kutatja fel, és újrajátsza, újraértelmezi azokat műtermében. A kiállításban látható munkája egy politikai portrésorozat (Cold War), ahol átlagemberek pózolnak jól ismert beállításokban a 20. századot meghatározó politikusok szerepében. A kritikus képeket erős iróniával ruházza fel, de éppúgy szólnak a felcserélhetőségről is: miért ne lehetne Mao nő?
Kevésbé ikonikus, de éppúgy talált szituációk modellezője Szabó Dezső, aki inkább a modern társadalmak posztindusztriális díszleteiben zajló eseményeket alkotja újra. Ez lehet egy repülőgép szerencsétlenség, vagy földrengés, terrortámadás, bármi ami civilizációs konfliktusból születik. Az aprólékos, terepasztal léptékű modellezés során sajátos tér és képszervezéssel, illetve optikai trükkökkel készít olyan képeket, melyek kvázi-dokumentációk. Látjuk, hogy nem a valóságot nézzük, de emlékezetünkből előidézve az ismerős média-képeket mégis azonosítjuk a látottat a valósággal.

Gerhes Gábor Sok természet című fotósorozatában megszokott képekből indul ki oly módon, hogy egyfajta vizuális, sematikus jelrendszer, illetve képi elemek kiemelése vagy felsorolása által kérdőre vonja magát a látványt és annak érvényességét. A falióra által mutatott idő a mi valós időnk? A térfigyelő kamera egyáltalán lát valamit? A hazugság vizsgálata című képen egy általánosan ismert eszközt (poligráf) szemléltet egy nyilvánvalóan hamis szituációban, melyet tekinthetünk akár a művész szkepszisének is a dolog működését illetően, hiszen nem a hazugság vizsgálatát látjuk, hanem Gerhes "hazugságát" a hazugságról.
Látszólag valóságos tájakat, épületeket tár elénk Sergio Belinchon. A spanyol művész munkásságában az utánzatokat, a baudrillard-i szimulakrumokat kutatja. Olyan helyeket keres fel, melyek már valami meglévőnek az újrarendezései, és rendkívül kifinomult módon ábrázolja ezeket az eredeti használatra szánt hamisítványokat (Paraiso 05.). Ilyenek például a las vegasi kaszinóvilág épületei, ahol konkrét városrészeket építenek újra, de Kínában is számos ilyen tematikus parkot láthatunk, melyek az utazás és máshol-lét valóságélményét pótolják a szegények számára.

Németh Hajnal műveiben a mediatizált látszatvilágokat fordítja ki és értelmezi a számunkra. Fontos eleme ezeknek a munkáknak az irónia, ahogy a különféle ikonikus beállításokat, dalszövegeket, vagy akár politikai propagandákat hatástalanítja számunkra.
Megmutatja az ezekben rejlő erőt, megértjük a mechanizmust, anélkül, hogy hatásuk alá kerülnénk. Egyik ilyen sorozata a Gitárszóló, ahol arra kérte a modelleket, próbáljanak olyan pózokat a hangszerrel, mintha színpadon lennének. A beállított jelenetek szereplői közül csak egyikük igazi zenész, a többiek "hamisítványok". Az ábrázolás emblematikus, így fikció és valóság- a heroikus pop-pozitúrák által- megkülönböztethetetlenné válik. A Propaganda (Diana) szintén egy fiktív, előre elrendezett szituáció. A zászlót tartó személyről semmit sem tudunk meg, minthogy arról sem, milyen zászlót tart. Így bármilyen asszociációval behelyettesíthető, tehát lényegében a propaganda, mint fogalom portréjáról beszélhetünk.

Kudász Gábor Arion képein (Strand, Felvonulás) a tömeggel foglalkozik, két erős kompozícióban mutatva meg a park és a strand, mint populáris találkozási, és szabadidős helyszínek torzulásait. Ezek a teljességgel természetellenes szabadtéri környezetek a városi ember rekreációs tevékenységeinek színterei. A művész jól érzékelteti a szinte már szürreálisan életidegen szituációt, ahogy az alakokat felemészti a  közeg, a testek tömege. A vizuálisan telített kép ugyanakkor egyértelműen felveti az ember, mint környezetszennyező elem kérdését.
Péter Ildikó egy optikai trükk révén kalauzol bennünket az illúzió világába. A társadalom számára erős relevanciával bíró átmeneti állapotokról (foghíjtelek, építkezés, autópálya építés) készít felvételeket. Magyarország látképe nagyot változott az elmúlt két évtizedben, ám bizonyos beidegződések megmaradtak a szervezés szintjén, e tekintetben a jelenben szerveződő képek egyszerre vezetnek bennünket egy lehetséges jövőbe, valamint mutatnak részleteket a múltból. Ezt a jelentést erősíti az említett optikai trükk (műszaki kamera használata), mely révén a képmezőnek csak a középső, vertikális síkja éles, míg a többi részlet homályos marad, azt a megtévesztő látszatot keltve ezáltal, hogy a sorozat (Terek és építkezések) nem a valóságról, hanem annak makettjéről számol be.

Rádóczy Bálint a poézist emeli képalkotói metódusává, amit talán vizuális költészetként lehetne legjobban definiálni. Társalgási zsebkönyv című sorozata egy - azonos című - könyvön alapul, mely egy több nyelvű etikett útiszótár. A könyv egy olyan korból származik, ahol az utazó még nem készülhetett fel wikipédián az úticéljából, az eltérő kultúrájú emberek egymással való találkozása mágikus pillanat volt, melyet illett megfelelően köszönteni. Ezért születtek az ehhez hasonló nyelvkönyvecskék, melyek a legfontosabb momentumokra próbáltak találni megfelelő nyelvi kifejezést. Rádóczy szintén számára fontos pillanatokat örökít meg, majd - a könyvből vett mondatokkal látva el a képeket - kerekít ki nonlineális történetté. A valóságból bújik elő a fikció, hogy alternatív olvasatokat vázoljon a számunkra. A képek tehát egyben hypertextként is értelmezhetőek, bár összefüggésben állnak, egymással felcserélve őket más és más történetet kapunk.

Paul Ekaitz On the other side című munkája a színpad és a néző konfliktusát örökíti meg. A mi nézőpontunk a  passzív befogadóé (mint a színházban), ahogy egy színpadi történés mágikus jelenetét éljük át. Enyhén félrehajlik a függöny drapériája, kellékként mikrofonok, egy sámli és misztikus füst, mintha épp egy dzsinn jelenne meg, hogy valamely vágyunkat teljesítse. A színház, a színpad lepleződik le, egy szempillantásra fellebbentve a függönyt, hogy az illúzió szoknyája alá kukkanthassunk. Másik képe, a Life Still egy festménynek tűnő fotó, precízen barokkosra állított fény-árnyék összhanggal. A csendélet a reneszánszban teljesedett ki, ahol a realisztikus ábrázolásban keveredett a keresztény lélektan (bűnbeesés) az antik világ termékenységmítoszaival. Mégis, ha a középkorra gondolunk, akkor a háborúktól, éhínségtől sújtott Európa legnagyobb illúziója ez az asztalnyi béke és egyben rettentő pazarlás. Az életet, a gazdagságot kívánja ábrázolni, mégis az elmúlásról, a halálról és a romlandóságról szól. A művész ezen fotón is egy határesetet vázol, a realitás és az irrealitás párbaját, egyben a valóság és a művészet örök konfliktusát. Ezt erősíti a kép jobb sarkában fehérre festett részlet, mely zavarba ejtően tudósít arról, hogy a művészet azzal hozható legközelebb az élethez, ha a lehető legjobban eltávolítjuk attól.

Egy Kínai útja során készített Rui Bastos utcai életképeket, ezek közül láthatunk itt néhányat (Dyptichon, Life in the bush of ghosts). A fotók dekonstruktívan ábrázolnak, egy szándékos diszharmónia teremtés történik, mindenhol a hiány, a befejezetlenség terjeszkedik, nem kapunk a valóságról átfogó képet, csak sejtéseket. Mindez egy olyan országban készült felvételekre vonatkozik, mely még csak most lépett az indusztriális kamaszkorba, ahol lépten nyomon fojtogat a pszeudo és a szimulakrumvilág, ahol a tradíció egyre gyengül és felemésztődik egy posztkommunista keleti kapitalizmusban, melyben valóság és illúzió egybemosódik.
Anouk Kruithof különféle emberi tevékenységek nyomaiból építkezik, illetve ő maga is újramodellezi ezeket a törékeny és igen tünékeny állapotokat (Nature Parties). A Playing Borders ciklus során egy üres irodaházban hozott létre átmeneti installációkat, melyekhez hátrahagyott anyagokat használt, olyan elemeket, amik korábban a bürokrácia, az adminisztráció szolgálatában álltak, jelenleg azonban csak civilizációs hulladékok.        Embereket invitált ezekbe a furcsa, mesterségesen létrehozott szituációkba, és az ő interakciójukat rögzítette. A munka tehát bejárja a performansz, az installáció és a fotó peremvidékeit és találkozási pontjait, miközben narratívát nyújt a nyugati ember civilizációépítő metódusának megértéséhez. Az átmeneti helyzet és az instabil installációk kibillentik a valóságot egyensúlyából. A művész belátást enged a munka különféle fázisaiba, így a játék nem ér véget a fotók elkészültével, a dokumentációból könyv születik, mely az alapgondolat egy más médiumra történő átvitele.

Lowas Péter
A Kortárs Magyar Fotográfia 2009 kurátora